Perneczky Géza
Néhány szó a polidimenzionális univerzum objektumairól Saxon Szász János immáron negyed évszázados festői munkásságának a fő sodrában azok a táblakép jellegű kompozíciók állnak, amelyeket ő maga polidimenzionális mezőknek (polydimensional fields) nevezett el. A “polidimenzionális” szó ebben az összefüggésben nem azt jelenti, hogy túlléptünk a megszokott három dimenziós világon, és négy vagy öt, esetleg még több dimenzióval jellemezhető térre vagy objektumokra gondolunk, hanem egyszerűen azt, hogy Saxon Szász képein olyan formavilággal van dolgunk, ahol egy-egy alakzat kisebb és nagyobb léptékben – ahogy ő fogalmazza: kisebb vagy nagyobb dimenzióban – ismétlődik meg, mi több, a kompozíció tulajdonképpen nem is áll másból, mint a kiindulópontként felvett forma kisebb vagy nagyobb léptékben történő megismétlődéséből.
Ami Saxon képein mégis több, mint egyszerű ismétlés, az ennek a repetíciónak az igen szigorú logikája. Ha például egyszer egyharmados mértékben kezdtük el lekicsinyíteni a kiindulásként felvett formát, akkor a későbbiekben is meg kell őriznünk ezt az arányt – sőt, gondolatban ahhoz a szabályhoz kell tartanunk magunkat, hogy nem csak lefelé, az egyre kisebb méretek irányában tartjuk be a harmadolást, hanem felfelé, az egyre növekvő léptékek felé is egy-a-három arányban növeljük a motívumokat. Természetesen elképzelhetők más betartandó arányok is, például egy-a-négyhez, vagy egy-az-öthöz is, illetve olyanok is, amik csak tört számokkal, vagy hatványozással, illetve logaritmikus léptékváltással írhatók le. Fontos csak az, hogy a kompozíció alapjául elfogadott elv, a léptékváltások ellenére is érvényesülő hasonlóság továbbra is érvényesüljön. Mivel a léptékváltás folyamatát mindkét irányban, a nagyítás és a kicsinyítés irányában tulajdonképpen a végtelenségig kellene folytatnunk, ez az örökkévalóságig ismétlődő formavilág, ha lehetséges lenne a megvalósítása, addig növekedne, amíg végül is kitöltené az egész univerzumot. Ez persze a mindennapok gyakorlatában megvalósíthatatlan. Ezért aztán a művésznek meg kell elégednie azzal, hogy egy-egy művével csupán elkezdi a végtelenségig növekvő és végül az egész univerzumot kiszorító formaismétlés folyamatát, magyarán: képeivel csak modelleket, mintákat adhat néhány ilyen önhasonló szerkezetű, és a végtelenségig táguló új világ megalkotásához.
Az így modellezett világok azonban számunkra mégis elképzelhetőek, hiszen nem csak a bennük szereplő formák, hanem a formák között feszülő lévő távolságok, valamint az elrendezés paraméterei is mindig a megkezdett rendben és arányban kisebbednek vagy növekszenek tovább. És ennek köszönhetően már három vagy négy lépés is elég ahhoz, hogy lássuk, milyen lenne ez az egyre tágabb dimenziókba táguló új világ, ha lenne olyan Isten, aki alkalmanként átvenne a művésztől egy-egy Saxon Szász képet, hogy modellként használja valamely új világegyetem megteremtéséhez. Meg kell jegyeznem azt is, hogy e lehetőség fölemlítése kapcsán többről van szó, mint szellemes irodalmi fordulatról, hiszen a kozmológiával foglalkozó fizikusok és csillagászok ma már valóban úgy tudják, hogy egy-egy galaxison belül az égitestek kisebb csoportjainak a rendje nagyobb arányban, a csillaghalmazok formájában újra és újra megismétlődik, sőt, maguk a galaxisok is olyan csoportokat, halmazokat alkotnak, amelyek tovább ismétlik a kisebb egységekben megfigyelt elrendezést, és így szerveződnek az univerzum mélységeibe hatoló még nagyobb egységekbe. Ami azt jelenti, hogy az anyag eloszlása a világban nem folyamatos, hanem szakaszosan ismétlődő, azaz szabályosan sűrűsödő és ritkuló, valamint, hogy nagyobb arányaiban is a kisebb részeihez hasonlít – vagyis nem csak hézagos, hanem megőrzi a kezdetek elrendezési formáit és arányait, vagyis önhasonló. Saxon Szász munkáinak a jelentős része ezt a hézagos szerkezetű, és önhasonlóságra épülő mindenséget variálja a mi léptékünkhöz igazított, könnyen áttekinthető, akár kézbe is vehető modellek, illetve táblák formájában. A matematikusok az ilyen önhasonló szerkezetű szerveződéseket a szimmetria egy különös eseteként írják le. Léptékváltáson át érvényesülő szimmetriáról beszélnek, és törvényszerűségeit a fraktál-geometria eszközeivel írják le.
Forduljunk el most a világmindenség és a vele kapcsolatos matematikai kutatások tekintélyt keltő birodalmától, és szenteljünk néhány szót a Saxon Szász János által is nagy előszeretettel művelt táblakép műfajának. Valamikor az oltárszekrények ajtótábláit festették ki úgy, ahogy ma nagy általánosságban a jól ismert formájú festmények, ahogy a szakirodalom nevezi őket: a táblaképek kinéznek, és tulajdonképpen csak a középkor végétől vált általánosabbá, hogy az efféle festmények – leszakadva az oltárszekrényről – lapos síkidomként, önálló értékű szentkép- ként vagy lakásdíszként kerültek a falra. Egy újabb változást jelentett az, hogy a 20. század avantgárd irányzatainak a hatására előfordult, hogy a táblakép mintegy megpróbált a rajta szereplő motívumok valamelyikének úgy hangsúlyt adni, hogy maga a kép is felvette a választott motívum körvonalait. Ezzel természetesen megszűnt a lehetősége annak, hogy az ilyen képek továbbra is megőrizzék eredeti, szabályosan négyszögletű alakjukat. Az angolban “shaped canvas”-nak, formához igazított, formára vágott vászonnak nevezik az így megváltoztatott alakú festményeket, magyarul ennek fordításaként a “formázott kép” kifejezés terjedt el. Nevezhetjük Saxon Szász jellegzetesen csorba élű és üreges szerkezetű festményeit “formázott képeknek”?
Meggyőződésem szerint nem. A különbséget azzal jellemezhetném, hogy míg a hagyományos értelemben vett formázott képek a megszokott táblától eltérő alakjukkal a motívum alakját hangsúlyozzák, mi több, sok esetben ők maguk a mű motívuma is, vagyis az ilyen festmények síkján kívül nincs is semmi, ami fontos lehetne, és hozzátartozna még a kompozícióhoz, addig Saxon Szász alkotásainál nem a festmény síkja, hanem azok a részek rajzolják ki a mű üzenetét, amiket a művész lemetszett vagy kiemelt a színes képmezőből. Vagyis nála tulajdonképpen a hiányok testesítik meg és teszik láthatóvá a kép motívumvilágát. Ezért érezzük úgy, hogy nála a homogén sík, a színes képmező majdnem jelentés nélküli környezet, és a kép információkban gazdag része tulajdonképpen ott kezdődik, ahol megtörik ennek a síknak a folytonossága, és a táblába metszett élekhez érkezve tekintetünk mintegy a semmibe lép át.
Vagyis Saxon Szász is formáz, de nem a tábla anyagával teszi ezt, hanem az anyag folytonosságát megszakító alakzatokkal szól hozzánk, azok arányainak és léptékmutatóinak a logikusan ismétlődő kombinációival kommunikál. Amint elhagyja a kép síkját, egy anyagtalan világba lép át, ahol már csak a léptékváltás ritmusára és az önhasonlóság logikájára támaszkodhat. Transzcendens világ ez, ebbe megkapaszkodva igyekszik a művek sajátos jelentésvilágát gazdagítani.
Perneczky Géza
2010. október 7., Budapest, B55 Galéria, kiállítás-megnyitó
A fraktálgeometria természetéről és a Saxon Szász munkásságának a matematika eme területével való rokonságáról részletesebben lásd a “Dimenzió ceruza” című füzetet (Dimension crayon, 2000), és a “Saxon Szász polidimenzionális mezői” című kötetet (The Poly-dimensional Fields of Saxon Szász, 2002). Mindkét kiadvány a Nemzetközi MADI Múzeum Alapítvány kiadásában jelent meg.