Űrök

Széchenyi István emlékére

Jelenits István Atya megnyitó szövege

Nagyon érdekes kiállítás ez, amelyet most közösen megnézhetünk, s engedjék meg, hogy ne csak a szokásos, néhány ünneplő szóval nyissam meg, hanem egy kicsit a pedagógus szerepét is vállaljam és néhány szempontot adjak a diákoknak…

Ők, talán őszintébben, mint más kiállítás-szemlélők, először nyilván szokatlannak találták ezeket a különös képeket, amelyeket talán nem is neveznének képeknek akkor, ha az utca falán találkoznának velük…

A meghívó azt mondja, hogy “Űrök Széchenyi István emlékére”, Saxon Szász János festészeti tárlata. A legkönnyebben megragadható ebből az, hogy Széchenyi István emlékére. Őt ünnepeltük nemrégen, Vác városát és a Piarista rendet hozzá különös szálak kapcsolták, a városban emléktábla van a Püspöki palotában, ahol annak idején járt.  Széchenyi szerette a Dunát, s a Dunán minden magyar számára a legemlékezetesebb műalkotás, amely az ő emlékét idézi, a Lánchíd.

Illyés Gyula írt egy verset, amelynek az a címe, hogy “Széchenyi hídja”.  Ez a vers 1956-ban jelent meg, benne a költő arra emlékezik, amikor a háborúban a hidat fölrobbantották és összeomolva látta, azután pedig tanúja lehetett az újjáépítésének is:

Saxon_Urok1

“Hány könyvet írt! És valamennyinél
többet ér
ez a híd. Hogy él!

Egy mondandón, mit nem papírlapokra
bízott, ki észbe fogta
és létre hozta,
egy derék eszmén járok át naponta.

Napi örömöm ez a jó
anyagba burkolt közölnivaló.

Vigaszom
lépnem e szép értelmű sok vason.
Egész mozgó testemmel olvasom.

Kézzel érinthetek egy győzedelmet.

Ledönthették, amit ő megteremtett.
Akár a jó fa, tőből újraserkedt.
Egész lényemmel értek valamit,
valami boldogító igazit;
így szól a szívhez:

dehogy hal meg a gondolat!
míg ember él a nap alatt,
itt mindig híd lesz!

Egy eszme itt
látod örökre működik,
mint csoda óra.

Pedig
csak ember volt – hány elbukás tudója! –
a fölhúzója.”

Milyen érdekes költemény ez! Illyés Gyula Budán lakott a Rózsadombon és Pesten dolgozott egy bankban, nem a költészetéből akart megélni…, amint a versből értesülünk róla, gyalog járt át a Rózsadombról a pesti munkahelyére, ezen a hídon, és amikor újraépült akkor újra ezen a hídon közlekedett. Milyen érdekes, hogy azt mondja, ez a mű Széchenyinek a legnagyobb műve, a könyveinél is gazdagabb! “Egész mozgó testemmel olvasom”, hogy jó “lépnem e szép értelmű sok vason…” Egész mozgó testemmel olvasom.

Egy verset a szemünkkel olvasunk, s a fülünkkel hallunk…, milyen érdekes, hogy egy hidat is lehet olvasni, a hidat a lépteinkkel olvassuk, a mozgó testünkkel olvassuk, az ívének az arányait is másképpen olvassuk, mint a leírt szöveget.

Ha az olvasásnak ezt a különös módját elfogadjuk, akkor azt vesszük észre, hogy a verset sem csak a megszokott értelmünkkel olvassuk, hanem például a ritmusnak a döccenései, a rímeknek a különös elhelyezései arra késztetnek bennünket, hogy a verset másként tagoljuk, mintha prózai szöveget látnánk magunk előtt. És nem csak a mondanivalója ragad el, hanem annak az ívét is látjuk, ahogy a gondolatok megszületnek a költőben – egyik fakad a másikból, mintha egy különös virág szerkezetét csodálnánk meg, amely tagolt és rejtelmes, valami titokzatos törvény igazítja össze a szirmait. Egy költeményben sem csak a szavak játszanak szerepet, hanem a szünetek is, azok a pontok, ahol a vers megszakad. Ha papíron nézünk egy verset…,  azért van sorokra tagolva, mert a sorok  különböző hosszúságában megjelennek a csöndek, megjelennek a fehér foltok, a szakaszok között az üres helyek és ez mind hozzátartozik a költeményhez, Nem csak a tele írt rész számít, hanem az üresen hagyott is, a kettőnek a játéka az, ami valamiféle belső arányérzéket mozgósít bennünk. Ennek a tükrében tükröződik a vers mondanivalója is, s ettől lesz varázslatosabb mélyebb, elgondolkodtatóbb a prózánál. Mintha a vers mellé valami kísérőzene is megszólalna, amelyik a ritmusával, dallamával hátteret ad a szavaknak. A csönd és a szó viszonya, a leírt betűnek és az üresen hagyott papírnak a kapcsolata az, ami ugyanúgy hozzátartozik a vershez, mint a hídhoz az ívek közötti levegő és az íveket alkotó vasnak a jelenléte, a tömege.

Ezeken gondolkodtam, amikor Széchenyi alakjától, a Lánchídtól, ami az ő legismertebb, legtöbbet olvasott műve, utat kerestem ezekhez a képekhez, amelyeket itt látunk. Talán, aki úgy szájtátóként följön ide, és azt olvassa, hogy ez egy képkiállítás, festészeti tárlat, kicsit összeráncolja a homlokát és azt mondja, hogy ez csak vicc, talán meg akartak tréfálni bennünket – hogy képeket vártunk és helyette ilyen befestett felületeket kaptunk, amelyeken lukak vannak. Hát akkor, hogy is van ez? S talán akkor, amikor az ember ezen az első meghökkenésen túljut, s azért mégis bizalmat szavaz a festőnek, az alkotónak vagy az iskolának, amelyik a 200 éves falai közé egy ilyen tárlatot befogadott, hogy Széchenyi emlékét idézze, vagy a címnek, amelyik Széchenyi alakjához kapcsolja ezeket a különös műalkotásokat, akkor elidőzünk egy kicsit, elmorfondírozunk azon, mit is látunk. Hogy is van ez a négy négyzet, s a négyzeteken belül újabb négyzetek, amelyek a kékre festett táblát megszaggatják? Valami játékos rend jelenik meg újra meg újra a különböző konfigurációkban… Van ebben valamiféle törvény, valami nem egészen könnyen szabályba fogható következetesség, ahogy a virágok változatos szirmaiban is van valami rend. Ez a másfajta rend, amely meglepetést is hordoz, egyfajta ámulatot kelt bennünk. A valaminek és a semminek, a dolognak és az űrnek a viszonyrendszerét állítja elénk, hogy azon egy kicsit elgondolkodjunk.

Amikor idáig eljutottam, versek megint csak versek jutottak az eszembe. Nem olyanok, amelyek Széchenyiről meg a Lánchídról szólnak, hanem éppen olyanok, amelyek az űr szerepéről, a semminek a valósággal való viszonyáról és a művészetben a kettőnek az együttéléséről szólnak, illetőleg tanúskodnak.
Nemes Nagy Ágnesnek van egy ilyen költeménye, hat sorból áll, két-két sor alkot egy-egy versszakot, s közötte űr van. A versnek a címe az, hogy: Szél.

Saxon_Urok2“Szélesedő oszlopközök,
Szél fúj be a szavak között.

Itt már kupola-fellegek,
Éggel tapasztott épület.

S a Semmi itt már annyit ér,
amennyit házak közt a tér.”

Mintha ez a vers közelebb segítene ezeknek a képeknek a művészetéhez, a titkaihoz. Azokhoz a szelíd meglepetésekhez, amelyeket a kitartó szemlélőnek e képek sora megnyit. Aki túljutott az első meghökkenésen, s egy kacagással nem fordított hátat, hogy eltévedtem, rossz helyre jöttem., hanem leül ezek elé a képek elé és azt mondja, addig nézem, ameddig, ha  megérteni talán nem is fogom őket, de csodálni kezdem lassanként vagy elgondolkodom rajtuk… Milyen érdekes ez a vers:

“Szélesedő oszlopközök,
Szél fúj be a szavak között.”

Oszlopok, amelyeket a szavak formálnak, de nem lehet egyvégtében beszélni, ezért szél fúj be a szavak között.

“Itt már kupola-fellegek,
Éggel tapasztott épület.

S a Semmi itt már annyit ér,
amennyit házak közt a tér.”

S elvezet a tapasztalatunkhoz, amely már mindennapos tapasztalat, hogy a városban sem csupa ház van! Amikor szalagházakat látunk, hosszú száz métereken keresztül ugyanazokat a hegyeket elfedő tízemeleteseket, mint az Árpád híd budai partján… akkor megriadunk! Nem embernek való az, ahol nem fúj be szél a házak között. Ahol a házak közt a tér nem nyílik meg. Az embernek való látvány az, ahogy a házak hol különböző magasságúak, hol egyformák, fölmeredeznek, köztük terek nyílnak…, ha rájuk látunk, akkor valami béke, harmónia, megtervezetlen és mégis gyönyörű harmónia alakul ki ezek együtteséből.

Eszembe jutott egy másik vers is…,  a hiány szó mentén tapogatóztam, honnan is cseng elő a hiány… egy József Attila versből:

Saxon_Urok3“Gyermekké tettél. Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.

Számban tartalak, mint kutya a kölykét
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zúdítja minden pillanat.

Etess, nézd – éhezem. Takarj be – fázom.
Ostoba vagyok – foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, – távozzon tőlem a félelem.”

Lehetne még olvasni tovább, de a harmadik versszak miatt jutott eszembe a vers:“Hiányod átjár, mint huzat a házon.”

Figyeljük meg, ha József Attila csak ezt a sort írta volna le, akkor is a nagy költők között kellene számon tartanunk! Ez megrendítő… a házat ismerjük, hogy ha nyitva hagyjuk itt is ott is az ablakot, akkor huzat támad. Azt mondják huzat nincs is – és mégis érezzük. “Hiányod átjár, mint huzat a házon.”

Ez a verssor maga is csupa hiány, csupa hézag, az írásos formájában legalább öt nagy gondolatjel van.

“Etess, nézd – éhezem. Takarj be – fázom.
Ostoba vagyok – foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, – távozzon tőlem a félelem.”

Ez a verssor maga is, nem csak a szokásos szünetekből és szavakból áll, hanem a szavak közt befújó szél pontosan úgy járja át a versszakot és szellőzteti át és tépi darabokra, mint ahogy a huzat átjárja a házat.

Egy szerelem, amely nem olyan megszokott, hogy most szeretjük egymást és örülünk egymás közelének, hanem úgy szeret ez a költő valakit, hogy az távol van tőle és mégsem tudja elfelejteni, mégsem tudja megtagadni – jelenvalóbb így, hogy távol van, mintha ott ülne mellette: “Hiányod átjár, mint huzat a házon.” És szól hozzá:

Etess, nézd – éhezem. Takarj be – fázom.
Ostoba vagyok – foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.”

S akkor tapogatóztam tovább még az emlékezetemben, egy Istenes versében is ír valami ilyesmit József Attila:

“Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva”

Milyen érdekes, “Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra” – jobban velem van az, aki hiányzik, mint aki itt van mellettem és örülök, hogy itt van, örülök, de az öröm kevésbé nyomatékos, mint a hiánya miatt érzett fájdalom.
Hogy mennyire fontos nekem, azt pont akkor érzem meg, amikor hiányzik.

“Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva”

Ezek a különös négyzetek nem idegesíteni akarnak azzal, hogy űrök tátongnak bennük,  de valamiképpen mégis arra figyelmeztetnek talán, hogy az életünkben annak, ami hiányzik, legalább akkora szerepe van, mint annak, ami megvan. Ami kéne, hogy legyen, de nincs.  Nem csak azt érezzük, hogy fáj, hogy hiányzik, hanem, érezzük, hogy úgy van rendjén, hogy a létünk a meglévőből és a hiányból áll össze, ami úgy van velünk, hogy itt hagyott magunkra. És akkor éppen a hiány, éppen az, hogy elhagyott, az mozgósít, az késztet arra, hogy azt a hiányt magunk betöltsük, a magunk emlékezetével, tiszteletünkkel, találékonyságával.

Közben nézegettem a tablókat, hajdan volt tanárok, hajdan volt diákok tablóit és arra gondoltam, milyen érdekes volna, ha amikor meghal egy tanár, akkor megfordítanánk a fényképét, csak a felirat maradna a nevével és üres kép, s ha meghal egy diák, ugyanezt történne a képével. Akkor a tablók olyasféle vizuális benyomást adnának, mint ezek a képek, hogy van rajtuk valami és van rajtuk valami, ami nincs, de annál inkább van, mert nincs. És azoknak a jelenléte vagy fontossága, akik meghaltak, hangsúlyosabban lenne jelen, mintha egy fekete kerettel vennénk körül az arcképüket.

Megint csak egy Illyés Gyula vers jut az eszembe, Veres Péter temetésekor írta ezt a verset:

“Meghalt
S te megmaradtál.
Különbnek lenni tenmagadnál.”

Milyen érdekes: “Hiányod átjár, mint huzat a házon”, és hogy úgy van velünk, hogy itt hagyott magunkra.

Valami ilyesmiről szólnak ezek a képek, s arra figyelmeztetnek, hogy úgy éljünk, hogy ne csak arra hallgassunk, ami van, hanem arra is, ami már nincs, de volt és a hiányával velünk van. Széchenyi örökre ott ül a magyar felsőházban, ami már nincs is, a felsőház is hiányzik, s a hiányának a tudata az életünket méltóságteljesebbé teszi és gazdagabbá.

Valami ilyesmikről szólnak talán ezek a képek.

A kékség, és a különös alakzatok, amelyek sajátos ritmikával  ismétlődnek, nem csak egy geometriai játék tarkaságát és meglepetéseit hordozzák, hanem erre figyelmeztetnek, hogy az életünkben lukak vagy űrök és megtapintható  felületek egyszerre vannak jelen… és fontos, hogy az űrökre is figyeljünk, ne akarjuk mindenképpen kitölteni őket, valami új dologgal, ami azt a hiányt elfödi, hanem vessünk számot böcsülettel azzal, hogy a hiányok is élnek bennünk.

S valakinek a megszólító ereje akkor, amikor nincs velünk, lehet elevenebb, mint amikor velünk van. Amikor velünk van nem is ügyelünk rá, mint például József Attilával, amíg élt s verseket írt, nem törődtek annyira, s amikor eltűnt, a hiányával… igaz ő itt hagyta a verseit, de hogy ő maga nincs itt, azzal elevenebb.

Talán ilyesmiről szólnak ezek az alkotások… Mindig kockázatos a művész jelenlétében beszélni. Előttünk van Arany János, amikor hallotta, hogy a költő ezt gondolta meg azt gondolta… akkor azt mondta… gondolta a fene…

Lehet, hogy a művész is hasonlóan fogadja a megnyitó szavakat, én azért azt remélem, hogy nem, s talán nem csak udvariasságból vagy jólneveltségből, hanem azért is, mert talán csakugyan ilyesmire gondolt, ilyesféle módon játszott el ő is a jelenlétnek és a hiánynak az összetartozó feszültségeivel. Talán nem érzi úgy, hogy a tisztelt közönséget félrevezettem, talán sikerült olyan szempontokat adni ezeknek a különös kiállított tárgyaknak – amelyeket szinte képnek is nehéz neveznem – a szemléletéhez, hogy azokat úgy tudjuk nézni, mintha egy székesegyház képeit néznénk.

Esetleg ha valaki nem ismeri azt, ami a falra föl van festve, az ecsetnek a járását figyelmesen követve valamiképpen a képek mondanivalója mégis csak fölsejlik benne, s nemcsak a művészi kvalitás ragadja meg, hanem csakugyan a mélysége, a titokzatossága, és a szónak a legigazibb értelmében a szépsége is

Hát kicsit félve, de ezeknek a gondolatokkal nyitnám meg ezt a kiállítást és köszönöm, hogy megtarthattam ezt a kicsit hosszúra nyúlt bevezetőt.

Köszönjük a művésznek, hogy elhozta az alkotásait és a Széchenyi művészi körnek, hogy sokáig járhatnak közöttük ezek a lányok-fiúk, s megbökhetik a másik oldalát, hogy nézd meg, ilyet még nem láttál.

Jelenits István
2011. április, Piarista Gimnázium, Vác


Sancz Klára kurátor: – Az Országos Széchenyi kör nevében szimbolikus ajándék, úgy van velünk, hogy nem hagyott magunkra.

Saxon: – Köszönöm Jelenits atya megrendítő, felemelő és egyben mélyre vivő gondolatait. Sancz Klári néninek, hogy a megtalálta a helyszínt és megszervezte a kiállítást, hogy a Széchenyi emlékévre asszociálva itt szerepelhetnek az alkotásaim, s beszélgethetünk a hiányról emberi, művészi, költészeti és filozófiai értelemben.
Széchenyi István bizony jó lenne, ha napjainkban is itt lenne közöttünk, de ahogy Jelenits Atya mondta, a hiányával kell együtt élnünk. A megnyitón elhangzottak cselekvésre buzdítanak bennünket, mert lehetőségünk van arra, hogy a saját életünkben, a saját szívünkben az űrt ne szaporítsuk tovább, a hiányt időben pótoljuk.
Ezek a mély-kék képek eredendően kozmikus érzetű alkotások, matematikai arányrendszert hordoznak, miközben önmagukkal azonos jelentéstartalmúak. Mégis van egy asszociatív értelmük, amiben az űrt, a hiányt próbálja a mindennapok részévé tenni és ezzel kell, és ezzel azért szabad együtt élnünk, mert ennek okán talán mi magunk is éberebbek vagyunk/leszünk, és mi magunk is kevesebbet mulasztunk, ha időben felismerjük és megbecsüljük a jót, az igazat, a tehetséget. A kiállítás címe, és ezek az alkotások erre is figyelmeztethetnek bennünket?

Lejegyezte: Dárdai Zsuzsa